furcsa bezártságom
levegő után kapkod
fuldokolva közözi
holdamat a naphoz

viharban fürdőzve
ülök a tóparton
néhány idegennel
és kérdezik:

jaj pardon
volt-e már a holdon
elnézést
szólt-e már a naphoz

furcsa bezártságom
levegő után kapkod

fuldokolva kötözi
karját
keresztjére
inkább szenved így
csak ne kérdezzék végre
semmiről. és mégis:

jaj pardon
nem rossz a napon?
elnézést
ez a kereszt miféle?
és merre tart
újabb menekülése?

végy egy csészényi embert
szórj rá egy csipet vágyat
egy kávéskanálnyi fatalizmus
az ízének nem árthat

adj még hozzá képességet
hogy szeretni tudjon nagyon
a lélek poklában áztasd kicsit
hagyd fulladozni vakon

tégy hozzá belső világot
dobj közé egy kis drámát
kiáltozzon csak legbelül
hogy nem érti saját álmát

és hagyd kiáltozni, végre is
ne hallja őt meg senki
a pokolban szerzett hamut
magáról neki kell levetni

majd mikor már látod rajta
hogy emberivé érett
adj nevet a kínjainak
rakj hitébe mérget

pörgesd meg tengelye körül
forgasd meg olyan vérben
hogy ne lássák őt, míg ő lát
mindent mások szemében

és amíg hagyod kihűlni
teremtő asztalodon őt
gyúrj neki ugyanez anyagokból
tökéletes szeretőt

hagyd, hogy egymásra találjanak
adj nekik ehhez szavakat
hogy anyaguk egyformaságára
rácsodálkozhassanak

hegyek
tavak
só
savas
magasa
kínoz
völgyeket
gyilkol
a porukba.

arcukat
mossák
mondd rá
mondd rá
hogy
öngyilkosság

cigarettát kérsz
szeretsz
mesélsz mesélek
nevetsz

elnyomod a csikket
utálsz
ordítasz ordítok
muszájt

cigarettát kérsz
szeretsz
felejtesz
felejtelek

elnyomom a csikket
hamarabb
muszáj vagyok
boldogabb
igazabb

emlékező
tehetség
vagyás
és
vagy
lehetség

felejtető
ártalom
halál
és
vagy
fájdalom

magamból kiölni nincsen alkalom,
mert fáradó szívem és zsibbadó alkarom
arra kérlel, hogy pihenjek le végre,
keverjek álmot a lassan zúgó vérbe,

mielőtt megalvad bennem,
csak mert szerettél,
és zavart fejemben
isten is te lettél,

de hitem meghalt
és most úgy szeretsz,
hogy istenem többé
már nem lehetsz.

de magamból kiölni nincsen alkalom,
mert fáradt szívem és zsibbadt alkarom
arra kérlel, ne dobjam el ami volt,
hogy vérem gyorsulása neked szólt,

és nem alvadt belém,
mert szerettél,
és zavart fejemben
isten is te lettél,

és bár az ütem változott,
megmaradt a lényeg:
örökkévalóság ahogy
szeretlek téged.

talán a tegnap rímbe szedett, a ma csak egy tévedés.
a holnap csak egy álom, ami tegnap véget ért,
de csak ma tudod meg, hogy holnap mit jelent,
hogy tegnap megtaláltad a mában a végtelent,
és holnap szabadabban gondolsz a tegnapra,
a mában újra éltet átrakod holnapra,
amiből ismét tegnap válik, amit a mában éltél át,
és holnap majd rájössz, ha a tegnap hiába várt
a mára, mert az mérgezett, ám holnapra kitisztulhat,
mert ami tegnap üvöltött, mára már elhalkulhat.

talán a holnap csak egy álom, a tegnap rímbe szedett.
a ma csak egy tévedés, amit holnap kinevetek.
ha tegnap fáradt voltam, azt ma kipihenem,
és azt álmodom holnap, ami tegnap történt velem,
és ma még nem tudom, hogy a holnap mit hoz,
de a tegnapot igazítom a most kavargó mához,
és holnap majd elalszom, hogy a tegnapra visszatérjek,
ma pedig levegőt veszek, hogy holnap is tovább éljek.

talán a tegnap rímbeszedett, a ma csak egy tévedés.
a holnap csak egy álom, ami tegnap véget ért.
ma még csendben vagyok, de holnap majd nevetek,
hogy miért tegnapnak hívjuk, ami ma történik meg,
hogy a holnap a jövő, és a tegnap múltként él,
pedig amit ma teszek, az holnapra véget ér,
majd tegnapba csúszik át, és ismét a mának élek,
és holnap verset írok a tegnap estéjének,
de ma felébredek, és fel fogok holnap is,
mert tegnap rájöttem, hogy minden a mába folyik,
hogy a holnapom még üres, a tegnapban már ott vagyok,
de a mára igazából csak a holnapom az ok.

Mivel irodalomhoz kapcsolódik ez a grafikai alkotásom, felrakom ide is. Ezt az ex librist egy barátom részére készítettem, nagy büszkeség számomra, hogy a könyveit az én grafikámmal jelöli majd sajátjának. Katt a jobb minőséghez.

ott voltunk mind: néma, én és önmagam.
figyeltük a felhőkből kibújó fényt.
meg akartunk halni, ezer kínt felfalni,
de azért még kerestük a reményt,
hogy megmaradunk.
nem tagadunk
semmi olyat, ami bizonyított.
vártunk már rád
elől, hátul, keleten, délen, itt, ott.

ott voltunk mind: néma, én és önmagam.
a kihalt agyban egyre csak téged vártunk.
sötét volt az ég, fújt a hideg szél.
nem tagadom,
hogy nélküled fáztunk.
fáztunk.
fáztunk.

Füstös kávéházba beszéltük meg a találkozót Cathrine Joana Tremble nemírónővel, hogy elsőként adjon nekem interjút, melynek témája elsősorban meg nem írt regénye, a Türelem.

Délelőtt tizenegy óra van, pontosabban 11:11, mely idő a kollektív időzavart igyekszik szemem elé tárni. Még négy perce van ideérni a művésznőnek ahhoz, hogy ne pontatlan emberként jellemezzem őt riportomban.

Épp kávémat rendelem meg a pincértől, mikor belibben, azaz inkább betrappol Cathrine, magára vonva mindenki figyelmét.

- Elkéstem? Nem késtem? – nézegeti orosz zsebóráját, amit nadrágja zsebéből varázsol elő.

- Nem késett, egyetlen percet sem.

- Remek. Rendelt már? Kávét kérek, tejjel, három cukorral. Hol van már a pincér?

- Türelem, Cathrine, türelem!

- Ó, igen, a türelem. Mostanában sokszor hallom ezt a szót.

- Ha már ilyen gyorsan rákanyarodtunk, mesélne nekem meg nem írt regényéről?

- Történetemnek fő szála egy élet története, az emberé, aki a halálával kezdett el élni.

- Bővebben?

- Nos, ki nem talált karakterem a könyv első meg nem írt fejezetében arra ébred, hogy éppen újra akarják éleszteni. Innentől veszi kezdetét a kaotikus folyamat, ahogy a halálával és az idővel dacolva kezdi el élni az életét – visszafelé.

- Érdekesen hangzik, ahogy sikerült ezt megkapóan, nem kis humorral vegyítve nem megírnia! Esküszöm Önnek, nem tudtam lerakni nem létező könyvét! Bár a harmadik fejezet után kénytelen voltam, idő hiányában.

- Kedves Öntől, és mégsem. Az ihletet tulajdonképpen nem létező nagyapám naplójának elolvasása alatt nyertem, megihletett az öreg meg nem élt története, kezdve első szerelmével, a háborúkon át egészen addig a pillanatig, míg unokái világra nem jöttek.

- Helyezett el könyvében szó szerinti idézeteket nem létező nagyapja naplójából?

- Természetesen igen. Azok a részek például, ahol önmagából kikelve, egy szál kórházi köntösben kergetik a nővérek az elmeosztályon, dőlt betűvel jelölve mind az ő naplójából lettek kiollózva.

- Miért volt elmeosztályon a kedves papa?

- Semmiség miatt, nagyanyám kupán vágta őt egy kuktával, mikor megtudta, hogy megcsalja őt, ettől behorpadt a feje, és egy hónapig visszafelé beszélt tőle.

- Ezért nem került a borítóra a figyelmeztetés, hogy a 40-42. oldalon tükörrel kell olvasni a regényt?

- Igen.

- Mondja, mennyi ideig tartott nem megírnia egy ilyen sokoldalú, bonyolult szálon futó regényt?

- Nem tartott éveken át, az biztos. Egy reggel felébredtem, nem ültem le a papír fölé és csak úgy bennem rekedt a szó. Összesen talán három hónap alatt nem írtam meg, éjjel-nappal nem ezen dolgoztam.

- Nem hiába nem lett best seller! Mit szól ahhoz, hogy nem ezt a könyvet választották az év leghumorosabb és egyben Önt sem az év tehetsége díjra?

- Fantasztikus érzés ilyen mértékű tiszteletben fürdeni! Nem tartozni a kortárs írók közé, mindig erre vágytam!

- Most, hogy nem felkapott író lett, miben változott meg az élete?

- Nagyban meghatározta az életemet. Nem költöztem nagyobb lakásba, nem lett kutyám. A baráti társaságom sem nőtt meg. Annyira lefoglal a hírnévben lubickolás, hogy sehonnan nem kések és sehová nem járok!

- Jó hallani mennyire kiegyensúlyozott lett az élete. Emlékszem, mikor utoljára találkoztunk, egy amatőr írók pályázatára nem beadott műve kapcsán, még egész más hangulatban beszélt az életkörülményeiről.

Cathrine rám néz, mosolyra húzza száját, szemében tükröződik az elégedetlenség. Rákérdezek, talán valamilyen magánéleti probléma árnyékolja be sikereinek kiélvezését?

A válasz nem meglepően, szinte már „ketrines”:

- Ugyan már, minden firkász kényszeresen hiszi, hogy a lelkembe lát… Kedves Uram, az egyetlen problémám, hogy nem értem, miért nem kaptam még meg a kávémat!

© Terebesi Zsui 2008.