Nosztalgia

ott voltunk mind: néma, én és önmagam.
figyeltük a felhőkből kibújó fényt.
meg akartunk halni, ezer kínt felfalni,
de azért még kerestük a reményt,
hogy megmaradunk.
nem tagadunk
semmi olyat, ami bizonyított.
vártunk már rád
elől, hátul, keleten, délen, itt, ott.

ott voltunk mind: néma, én és önmagam.
a kihalt agyban egyre csak téged vártunk.
sötét volt az ég, fújt a hideg szél.
nem tagadom,
hogy nélküled fáztunk.
fáztunk.
fáztunk.

rablás

tolvajok tömegével van tele a város
nem tagadom, én is köztük járok
a jelzés a testemen másképp fénylik
elveszem erőmet az utolsó vérig

görbe egyenes

néha csak ülök a csendben
és hallgatom semmiségem.
néha csak egyenesben
tartom vonalaim, de mégsem
történik sokkal több
annál, amit magamnak szántam,
és végül te öröklöd,
amire mindig egyedül vártam.

néha csak ültem a csendben,
és színemet körbeféltem.
néha csak egyenesben
tartottam görbeségem,
hogy több perc legyen annál,
amit eddig ingyen adtam,
de a drágább változatnál
csak álltam a kirakatban.

néha még ülök a csendben,
ami a körútra ráragyog.
nem vesz meg senki engem,
az ócska utánzatot.
az egyszerű prím atomtalan,
de sokszorozható a fénye.
hát négyzetre emelem magam,
és te majd gyököt vonsz, ha vége.