Emberek százait is képes befogadni ez a tér, a lakótelep főtere. Áll itt iskola, tömegközlekedési csomópont, önkormányzat; reggelente áthalad rajta több ezer ember, aztán ugyanúgy megteszi ezt az utat délután. Ha az itt álló épületeken és fákon túl biztos pontot kellene, hogy keressek, Emil lenne az.
Emil, aki minden reggel, hét óra nulla nullakor megjelenik és leül a tér legnagyobb gesztenyefája alatt lévő padra. Mindig van nála egy szatyor, benne a napi figyelés energiáját biztosító vízzel és pár szendviccsel, amit szenilis édesanyja készít neki annak biztos tudatában, hogy fia iskolába megy. Pedig fiacskája bizony már elmúlt ötven éves, ráadásul végzettségét tekintve is alig-alig jutott el a középiskola végéig, tehetsége pedig kizárólag a figyelésben összpontosul: a statisztika volt a kedvenc tantárgya.
Emil alacsony, köpcös, feje tetején kopaszodó alak, legidegesítőbb tikkje, hogy szemüvegét folyton orra tövére igazítja, akár lecsúszott, akár nem. Hét órai megérkezését követően térdére helyezi kezeit és figyeli a munkába induló tömeget.
Hét óra nyolc: megjelenik az a lány, hátán a hegedűtokkal, fején fejhallgatóval, télen-nyáron szoknyában. Hét óra kilenc: érkezik a fiú, aki folyton késésben van, fut a tornazsákjával. Hét óra tíz, jön Kamilla néni, a szomszédjuk. Kedves, öreg hölgy, bár kissé gonosz. Megy a gyárba takarítani az éjszakás műszak otthagyott mocskát, és megelőzni a délelőttösökét.
Itt megigazítja szemüvegét, hiszen hét óra tizenkettőkor érkezik Ő, a Gyönyörű Angyal, akinek érkezésekor a galambok felröppennek a háztetőről, és ezt csak Emil vette észre eddig, igen, ő tudja ki is ez a nő, ahogy azt is tudja, hogy egyszer majd viszonozza tekintetét, ránéz majd a tér egyetlen biztos pontjára és azonnal beleszeret. Talán ma, talán ma majd nem csak elsétál, talán ma majd észreveszi, hogy a biztos ponton túl Emil nem csak hogy mobilis, de még többfunkciós is! Talán ma!
Órájára pillant, megigazítja szemüvegét, és már meg is jelenik a távolban Ő. Mennyei pillanatok ezek Emil számára, euforikus állapotot hordoz magával a hét óra tizenkettő perc.
Azonban a mai napon az Emil felett tornyosuló gesztenyefáról a fejére hullik egy gesztenye, ami nem is lenne túl megrázó élmény, ha nem lenne rajta a gesztenyén a burka, aminek egyik tüskéje Emil kopasz fejtetőjének éppen a közepébe állítja bele a termést.
El lehet képzelni a sikolyt és a hozzá tartozó látványt, amely egy 50. életévét taposó, kopaszodó köpcösből szakad fel, aki fejét fogva ugrál egy gesztenyefa alatt, reggel hét óra tizenhárom perckor, éppen, mikor a köpcös szívszerelme elhalad a pad előtt.
A Gyönyörű Angyal első erőteljesebb benyomása Emilről itt még nem ér véget, mert a férfi bizony megfogja az átkozottul rossz helyen és rossz időben lepotyogott gesztenyét, és messzire hajítja – illetve hajítaná, ha a nő nem áll éppen hajítása útjában.
Így sikerült, hogy a Gyönyörű Angyalból pillanatokon belül Istenverte Ördögfajzat lett, mikor a gesztenye homlokon találta.
Emil, funkcióját tekintve tulajdonképpen nem sokat változott: a tér biztos pontjából ördögi angyalának sikolyát követően a tér kőszobra lett.
A nő, egyenesen Emil felé haladva szitkozódik, olyan különlegesen megfogalmazott átkokat rég hallott már a lakótelep munkába induló közössége. Választ várva a fel sem tett kérdésre megáll a férfi előtt, és csak szórja az átkokat a köpcös kopasz fejére, melyen ugyanaz a pontokból álló háromszög piroslik, mint a nő homlokán.
Emil pedig, ijedtségében mégis józanul gondolkodva lefuttatja fejében számításait arra vonatkozóan, hogy statisztikailag mennyi esélye lehet még arra, hogy az életben még egyszer beszélhet az ő Gyönyörű Angyalával.
Számításainak végeredménye egyértelműen a nulla. Miután Emil meg sem mukkan, a nő, összesűrítve egy mondatba dühét és értetlenségét, megszólal: – Mit képzel maga, mi? Emil szeme előtt ott lebeg a Nagy Nulla, mindennek kezdete és vége, a Semmi, a Nincs. Végső elkeseredésében nem tud csak őszintén válaszolni: – Azt képzelem, hogy szeretem magát.
- Mit képzel, maga őrült! Éppen most dobott fejbe egy kurva gesztenyével, és most az képzeli, kíváncsi vagyok a nevetséges szerelmi vallomására?
Nem, Emil nem gondolja, hogy mondata a nő szívében otthonra talál, de nem tehetett mást: soha nem bocsájtotta volna meg magának, ha egyetlen esélyét nem használja ki. Azt is tudta már, hogy ez a nő nem az a nő, akire várt, sőt, még az is átfutott agyán, hogy a galambok talán félelmükben röppentek fel jöttére a háztetőről.
- Tévedtem, mégsem szeretem magát – mondta fejét lehajtva, szemüvegét helyére tolva, inkább a macskaköveknek, mint a nőnek. – Maga nem is Gyönyörű Angyal.
- Mindjárt megmondom, mi vagyok én, maga tuskó! – kiáltotta a Nem Gyönyörű Angyal, és táskájával lesújtott Emilre, majd tovább viharzott a hév felé.
„Felháborító, mit képzelnek magukról egyesek! Hülye gyökér, homlokon támad egy gesztenyével, hát ez azért hihetetlen! Rohadt életbe, tuti meg fog látszani a gesztenye nyoma!” – így gondolkodott Szonja, a már egyáltalán nem angyal. Az hagyján, hogy Emil homlokon találta, de sikerült úgy feldühítenie, hogy mikor beért munkahelyére, még mindig ezen dühöngött. Kolléganője, akivel egy szobában dolgoztak személyügyi menedzserként, éppen beteg volt, így aztán még bent is, a kávé lefőzése közepette a gesztenyés pasason és a kialakult helyzeten rágta magát. Nem bírt napirendre térni felette. Mikor megtöltötte vízzel és kávéval a gépet, a rutinos cselekménysor kicsit lenyugtatta, de amint bekapcsolta a lefőzőt, újra eszébe jutott a homloka, és vérnyomása turbó üzemmódban szökött az égnek. Kényszert érzett, hogy keressen valakit, aki meghallgatja történetét, ami a megtörténése óta már ijesztően óriásivá dagadt. Előtte persze gondosan elővette táskájából piperetükrét, megnézte a homlokát benne. Mikor látta, hogy a tüskék nyoma nem látszik, kicsit megcsipkedte, megütögette a homlokát, hogy előadása hitelesebb legyen. Elvégre felháborító, ami történt!
Talán a lefőzött kávé illatára, talán mert Szonja ezt kívánta, az ajtóban megjelent Hajni, a mindig tettre és pletykára kész pénzügyes. Mellékesen megemlíteném, hogy ők ketten egyáltalán nem voltak barátnők, de mint jó céges kaméleonok, egymás színeit felöltve, nem kis hátsó szándékkal megspékelve igazodtak egymáshoz.
- Helló, Szonja, van kávé?
- Hát ne tudd meg, hogy mi történt velem! Elindultam dolgozni, már eleve dühösen, mert Pali ugyebár, hiába kérem, folyton szanaszét hagyja a büdös zoknijait, amit rohadtul utálok, és hiába kérem meg rá, hogy rakja a szennyes tartóba, nem, nem, folyton a földön találom meg. Na, mindegy is, elindultam dolgozni, megyek a téren, erre mi történik? Na, mi?
- Na, mi?
- Egy őrült fejbe dobott egy kurva gesztenyével, érted? EGY GESZTENYÉVEL! Erre mondom neki: mit képzel maga?! És mit válaszolt az a hülye? Azt képzelem, hogy szeretem magát! Érted? Fejbekúr egy gesztenyével, aztán szerelmet vall nekem!
Be kell lássuk, Szonja története nem a leghétköznapibb. Ha egy ellenőr húzza fel, egy tapintatlan férfi, vagy netán az anyósa, Hajni egyszerűen előrántja „Na, ne mondd!” álarcát, ami áll egy tátott szájból, kikerekedő szemekből, majd rosszalló fejcsóválásból. De ez a gesztenyés sztori még őt is meglepte.
Nem köntörfalazok: Hajni felröhögött.
És mit érdemel az a bűnös, aki Szonját kineveti? Bizony, bizony, Szonja drámáját érdemli. Piperetükrét harciasan kolléganőjére szegezte, ahogy kérdését is:
- Szerinted ez vicces? Látod ezt itt? Ezt a sebet a homlokomon?
- Hát, egy kicsit piros tényleg.
- Piros? Ez jellemző rád! Az az ember majdnem megölt, te meg kiröhögsz?
„Bár tette volna”- gondolta Hajni, de hangosan csak annyit mondott, hogy most mégsem kávézik, mert le fogja késni az értekezletet.
Mármint a lányokkal Szonja kirohanásáról, egy szinttel feljebb.
Szonja pedig magára maradt dühével, ami így, hogy az egyik céges ellensége is kiröhögte miatta, még dühítőbb volt. Tisztában volt vele, hogy Hajni a többiekhez rohan, nincs itt semmiféle értekezlet, hiszen ő csak számlákat vezet. Gyorsan elhatározta, hogy keres valakit, akit a pártjára állíthat, immáron egy kifinomultabb, kevésbé drámai előadással. A harc már kezdetét vette, nincs visszaút.
Visszaemelte tükrét arca elé, csipkedni kezdte régen eltűnt gesztenye-sebeit, és miközben hamisságát fokozta, megszólalt a rádióban a Hazugságban élek című, nagysikerű sláger, melyet annyira szeretett szerelmi bánatai idején átérezve meghallgatni vagy százszor.
A tükör, a kedvelt dal fülbemászó szövege hirtelen hatni kezdett: Szonja hirtelen megszűnt az lenni, aki, és csak egyetlen mondat csengett fülében: „Maga nem is Gyönyörű Angyal.”
Felrémlett előtte a régmúlt pár eseménye, mikor önkéntes segítőként vak gyerekekkel foglalkozott, játszott velük, együtt tanulták a bottal való tájékozódást. Még a főiskola idején volt ez, jó tíz éve. Szabad idejében járt egy csoporthoz, egy barátja vitte őt oda, és azon kapta magát, hogy kizárólag közöttük érezte, hogy szabad. A diplomaosztó után nem maradt ideje rájuk, karriert kellett építsen, és lassanként végleg elmaradozott.
Igen, azok a gyerekek tudják, hogy ő egy Angyal. Ahogy neki is ők. Talán fel kellene, hogy keresse őket újból.
Egy hosszú percig nézett a tükrön keresztül szemébe, majd mikor elkapta tekintetét, megcsipkedett homlokától lába kisujjáig futott át rajta a szomorúság, amiért elfelejtette, ki is ő valójában.
Egészen beleszakadt a szíve.
